A legjobb filmek: évtizedek mérföldkövei az 1920-as évektől napjainkig

A „minden idők legjobb filmjei” kifejezés egyszerre csábító és végtelenül csalóka. Amikor egy néző vagy egy filmes szaklap listát állít össze a legfontosabb alkotásokról, elkerülhetetlenül szembe kell néznie azzal, hogy az esztétikai értékítélet nem egzakt tudomány. Egy film nem attól válik valóban naggyá, hogy hány díjat nyert a bemutatója évében, vagy hány millió dolláros bevételt termelt a pénztáraknál, hanem attól, hogy képes-e évtizedek múltán is érvényes kérdéseket feltenni, formai megoldásaival inspirálni az új generációkat, és érzelmileg megérinteni az embert.

Mielőtt fejest ugranánk az évtizedek áttekintésébe, érdemes őszintén megvizsgálni, hogyan jönnek létre a filmes kánonok, és milyen vakfoltokkal kell számolnunk, amikor rangsorokkal találkozunk.

A kánonok anatómiája: szavazások, díjak és vakfoltok

A filmtörténeti kánonokat évtizedek óta alapvetően két eltérő forrás alakítja: a szakmai-kritikusi elit és a nagyközönség.

A szakmai kánon legfontosabb igazodási pontja a Brit Filmintézet (BFI) által kiadott Sight and Sound magazin tízévente megrendezett nemzetközi szavazása. Itt a világ elismert filmkritikusai, filmtörténészei és programszervezői adják le voksaikat (a rendezők külön listán szavaznak). A kritikusi lista évtizedeken át stabil csúcsokat tartott a kánon élén: 1962 és 2002 között az Aranypolgár, 2012-ben a Szédülés állt az első helyen, miközben a legutóbbi, 2022-es szavazáson a belga rendezőnő feminista remekműve, a Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. került az első helyre. A kritikusi listák előnye, hogy figyelmük a formanyelvi újításokra, a radikális szerzői víziókra és a kompromisszummentes művészi bátorságra irányul. Hátrányuk viszont, hogy hajlamosak a túlzott intellektualizmusra, és gyakran elutasítják a fősodorbeli műfaji filmeket, a vígjátékokat vagy az akciófilmeket, csupán azért, mert szórakoztatni mernek.

A közönséglisták – mint amilyen az IMDb vagy a különböző nézői közösségi oldalak rangsora – éppen az ellenkező pólust képviselik. Itt a közvetlen érzelmi hatás, a katarzis, a lebilincselő narratíva és a populáris műfajok élvezete dominál. Nem véletlen, hogy az ilyen összesítések élén szinte megkérdőjelezhetetlenül trónol A remény rabjai vagy A keresztapa. A közönségszavazások gyengesége azonban az úgynevezett recency bias (a közelmúlt felülreprezentálása) és a demográfiai aránytalanság: a fiatalabb, technikailag aktívabb férfi közönség ízlése sokkal erősebben érvényesül, kiszorítva a korai némafilmeket, a lassabb európai szerzői mozikat vagy az intim kamaradrámákat.

És ott vannak a hivatalos díjak, különösen az Oscar-díj és a nagy európai fesztiválok (Cannes, Velence, Berlin). Bár a díjeső hatalmas figyelmet teremt, a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy a díjátadók a pillanatnyi politikai és iparági kompromisszumok termékei. Rengeteg olyan film kapott fődíjat, amelyre tíz évvel később már senki sem emlékszik, miközben valódi remekművek távoztak üres kézzel.

Ha egy adott alkotás alkotóira, a teljes színészgárdára, a pontos bemutatási évre vagy a hivatalos magyar forgalmazási címre vagy kíváncsi, a részletes kereséshez hasznos támpontot nyújt a Filmadatbázis, ahol a filmek adatlapjai között böngészve könnyen ellenőrizheted a produkciós részleteket.

Az alábbi gyűjtés nem szubjektív pontszámok alapján felállított sorrend, hanem az 1920-as évektől a 2020-as évekig terjedő korszakok azon alkotásait emeli ki, amelyek tartósan formálták a filmművészet nyelvét.

Az 1920-as évek: a forma és a montázs felfedezése

A húszas években a mozi kilépett a vásári látványosság szerepéből, és önálló, érett művészeti ággá vált. A némafilm kifejlesztette a tiszta képi ritmust és a vizuális metaforák erejét.

• Patyomkin páncélos (Bronyenoszec Potyomkin, 1925, r. Szergej Eisenstein) — A szovjet montázselmélet forradalma: az odesszai lépcső híres szekvenciája bebizonyította, hogy a képek egymás mellé illesztése önálló gondolati és érzelmi feszültséget hoz létre.
• A generális (The General, 1926, r. Buster Keaton és Clyde Bruckman) — A fizikai komédia és a precíz akciórendezés némafilmes csúcsa, amely Keaton elképesztő kaszkadőri bravúrjain keresztül ma is friss és lebilincselő.
• Metropolis (1927, r. Fritz Lang) — A német expresszionizmus grandiózus sci-fi látomása az elgépiesedett jövőről és a társadalmi osztályok szakadékáról, amely a modern látványtervezés alapkövévé vált.
• Jeanne d’Arc szenvedései (La Passion de Jeanne d’Arc, 1928, r. Carl Theodor Dreyer) — A színészi arc premier plánjainak megrendítő szimfóniája: Renée Falconetti tekintete a spirituális kiszolgáltatottság és az emberi hit örök mementója.

Az 1930-as évek: a hang megszólalása és a klasszikus stílus

A hang megjelenése alapjaiban rázta meg a filmipart, de a kezdeti technikai nehézségek után gyorsan megszülettek a modern dialógusos műfajok.

• M – Egy város keresi a gyilkost (M – Eine Stadt sucht einen Mörder, 1931, r. Fritz Lang) — A pszichológiai thriller és a modern bűnügyi film születése, ahol Lang zseniálisan használta a hangot és a fütyült dallamot a láthatatlan fenyegetés kifejezésére.
• Modern idők (Modern Times, 1936, r. Charlie Chaplin) — Chaplin zseniális humanista válasza a futószalag világára és a nagy gazdasági világválságra, a némafilm és a hangos technika bravúros határmezsgyéjén.
• Párducbébi (Bringing Up Baby, 1938, r. Howard Hawks) — A screwball komédia felülmúlhatatlan csúcsteljesítménye, amely villámgyors dialógusaival a mai napig a vígjátéki ritmus iskolapéldája.
• A játékszabály (La Règle du jeu, 1939, r. Jean Renoir) — A mélységélesség és a társadalmi szatíra francia remekműve, amely a második világháború előestéjén sebészi pontossággal ábrázolta az európai arisztokrácia cinikus hanyatlását.

Az 1940-es évek: a film noir és a háború utáni realizmus

A negyvenes éveket a világégés komor hangulata és a háború utáni illúzióvesztés jellemezte, ami mélyen átalakította a filmek morális világát.

• Aranypolgár (Citizen Kane, 1941, r. Orson Welles) — A filmnyelv modern újjászületése: nemlineáris szerkezet, innovatív mélységélesség és a hatalom magányának kíméletlen boncolgatása egyetlen életművön keresztül.
• Casablanca (1942, r. Michael Curtiz) — A stúdiókorszak tökéletes szintézise, ahol a romantika, a politika és az önfeláldozás találkozása Kertész Mihály rendezésében mítosszá nemesült.
• Biciklitolvajok (Ladri di biciclette, 1948, r. Vittorio De Sica) — Az olasz neorealizmus humanista csúcsa, amely lecsupaszított eszközökkel mutatta meg a szegénység mindennapi tragédiáját a háború utáni Rómában.
• A harmadik ember (The Third Man, 1949, r. Carol Reed) — A háború utáni Bécs romjai között játszódó film noir etalonja, a ferde kameraállások, a sötét árnyékok és a cinikus morális világkép felejthetetlen tablójával.

Az 1950-es évek: a szerzői látásmód nemzetközi robbanása

Az ötvenes években a mozi szembesült a televízió konkurenciájával, amire pompás színekkel, szélesvászonnal és minden korábbinál bátrabb szerzői kísérletekkel válaszolt.

• A vihar kapujában (Rashōmon, 1950, r. Kuroszava Akira) — A japán filmművészet nemzetközi áttörése, amely a szubjektív igazságok és a megbízhatatlan elbeszélők technikájával örökre átírta a narratíva szabályait.
• Ének az esőben (Singin’ in the Rain, 1952, r. Gene Kelly és Stanley Donen) — A hollywoodi zenés film csúcsteljesítménye, amely fergeteges humorral és öniróniával mesél a némafilmről hangosfilmre váltás viszontagságairól.
• Körhinta (1956, r. Fábri Zoltán) — Az 1956-os cannes-i versenyprogram magyar filmje, amely nemzetközi figyelmet hozott a magyar filmnek a tiszta szerelem és az emberi méltóság dinamikus képi himnuszával.
• Szédülés (Vertigo, 1958, r. Alfred Hitchcock) — A megszállottság, az illúziók és a pszichológiai mélység mesterműve, amely Hitchcock technikai virtuozitását a férfi vágy sötét természetével ötvözte.

Az 1960-as évek: az új hullámok és a mítoszok lebontása

A hatvanas évek a tabuk ledöntésének és a modernista formanyelv virágzásának évtizede volt világszerte.

• Kifulladásig (À bout de souffle, 1960, r. Jean-Luc Godard) — A francia új hullám robbanása: a jump cutok szabadsága és a kötetlen kamerakezelés felszabadította a filmet a stúdiók fogságából.
• Arábiai Lawrence (Lawrence of Arabia, 1962, r. David Lean) — A monumentális 70 mm-es képi világ és a bonyolult lélektani portré tökéletes fúziója a sivatag végtelen dűnéi között.
• Szegénylegények (1966, r. Jancsó Miklós) — A magyar puszta geometrikus tágasságában megkomponált hosszú beállítások, amelyek a hatalmi mechanizmusok egyetemes parabolájává váltak.
• 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, 1968, r. Stanley Kubrick) — A sci-fi műfaj filozófiai csúcsa, amely az emberiség eredetétől a kozmikus újjászületésig ívelő képi költészetével ma is meghaladja korát.

Az 1970-es évek: Új-Hollywood és a kompromisszummentes realizmus

A stúdiórendszer válsága utat nyitott a fiatal, lázadó rendezőknek, akik a műfaji szabályokat sötét társadalmi látleletekkel és erkölcsi ambivalenciával töltötték meg.

• A keresztapa (The Godfather, 1972, r. Francis Ford Coppola) — Az amerikai kapitalizmus és a családi lojalitás nagyszabású operája, amely a műfaji filmet tiszta Shakespeare-i tragédiává emelte.
• Kínai negyed (Chinatown, 1974, r. Roman Polanski) — A neo-noir csúcspontja, amely a Los Angeles-i vízkészletért folytatott korrupció mélyén a megváltoztathatatlan emberi gonoszságot tárta fel.
• Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. (Jeanne Dielman, 23, quai du Commerce, 1080 Bruxelles, 1975, r. Chantal Akerman) — A hétköznapi női rituálék radikális, hipnotikus erejű megfigyelése valós időben, amely a modern feminista filmkánon legfontosabb igazodási pontjává vált.
• Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979, r. Francis Ford Coppola) — Joseph Conrad kisregényének vietnámi pokolba helyezett adaptációja, az emberi lélek sötétségének és az őrületnek lenyűgöző freskója.

Az 1980-as évek: stílus, látomás és a műfajok újradefiniálása

A nyolcvanas években a szerzői látásmód a látványos műfajokkal és a disztópikus sci-fi világokkal lépett frigyre.

• Dühöngő bika (Raging Bull, 1980, r. Martin Scorsese) — A fekete-fehér képi világ, a brutálisan operai bokszjelenetek és az önpusztító féltékenység kíméletlen tanulmánya.
• Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982, r. Ridley Scott) — A cyberpunk látványvilág és a neo-noir stílus örökbecsű etalonja, amely az emberi lélek és a mesterséges értelem határvonalait kutatja.
• Macskafogó (1986, r. Ternovszky Béla) — A magyar animáció páratlan remekműve, amely a kémfilmek paródiáját generációkon átívelő kulturális alapélménnyé tette.
• Drágán add az életed! (Die Hard, 1988, r. John McTiernan) — Az esendő, sebezhető hős és a feszes térbeli ritmus diadala, amely örökre átalakította a modern akciófilmek dramaturgiáját.

Az 1990-es évek: a független forradalom és a posztmodern játék

A kilencvenes évek a videotékák generációjának berobbanását és a narratív határok felbontását hozta el.

• Nagymenők (Goodfellas, 1990, r. Martin Scorsese) — A gengszterfilm kinetikus megújítása: szédítő tempó, narráció, fagyasztott képek és a bűnözői életmód csillogásának és mocsarának felkavaró kettőssége.
• Ponyvaregény (Pulp Fiction, 1994, r. Quentin Tarantino) — A posztmodern popkultúra bibliája: az idősíkok felbontása, az ikonikus párbeszédek és az alacsony műfajok emelkedett újrahasznosítása.
• A remény rabjai (The Shawshank Redemption, 1994, r. Frank Darabont) — A kitartás, a barátság és az emberi méltóság időtlen meséje, amely egyszerűségével a nézői közösségek abszolút kedvencévé vált.
• Mátrix (The Matrix, 1999, r. Lana Wachowski és Lilly Wachowski) — A filozófiai disztópia és a hongkongi harcművészet zseniális találkozása, amely forradalmasította a vizuális effektek világát az ezredforduló küszöbén.

A 2000-es évek: globális hangok és narratív kísérletek

Az ezredforduló után a filmkészítés határai végleg kitágultak: az ázsiai szerzők, a nagyszabású fantasy és az álomszerű narratívák egyaránt csúcsra értek.

• Szerelemre hangolva (Fa yeung nin wah, 2000, r. Wong Kar-wai) — A vágy, az elfojtás és az emlékek költészete, amely a vizuális stílus és a zene tökéletes összhangjával a modern melodráma etalonjává vált.
• Mulholland Drive – A sötétség útja (Mulholland Drive, 2001, r. David Lynch) — A hollywoodi álomgyár szürreális lidércnyomása: az identitásvesztés és a tudatalatti hipnotikus labirintusa, amely a huszonegyedik század egyik legmélyebb rejtélye maradt.
• A Gyűrűk Ura: A Gyűrű Szövetsége (The Lord of the Rings: The Fellowship of the Ring, 2001, r. Peter Jackson) — A modern eposzi fantasy csúcsa, amely az új-zélandi tájak valóságát ötvözte a klasszikus történetmeséléssel és az úttörő trükkökkel.
• Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men, 2007, r. Joel Coen és Ethan Coen) — Cormac McCarthy regényének szikár adaptációja, a véletlen és a könyörtelen, értelmetlen erőszak kísérteties modern western-drámája.

A 2010-es évek: a fizikai valóság diadala és a társadalmi feszültség

A digitális dömping évtizedében a legfontosabb alkotások a fizikai tapasztalat valóságához és a mély társadalmi egyenlőtlenségekhez nyúltak vissza.

• Az élet fája (The Tree of Life, 2011, r. Terrence Malick) — A kozmikus teremtéstörténet és a texasi családi mikrotörténelem lírai szimfóniája, Emmanuel Lubezki lebegő kameramunkájával.
• Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road, 2015, r. George Miller) — A megvalósított kaszkadőrmunka és a kinetikus montázs modern csodája, amely bebizonyította az analóg akciók felsőbbrendűségét a digitális zűrzavarral szemben.
• Saul fia (2015, r. Nemes Jeles László) — A holokauszt ábrázolásának radikális megújítása a szűk látószög és a rétegzett hangkulissza révén; Cannes-ban a zsűri nagydíját, majd – a Mephisto után második magyar filmként – a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is elnyerte.
• Élősködők (Gisaengchung, 2019, r. Bong Joon-ho) — A modern kapitalizmus osztálykülönbségeinek mesteri szatírája, amely az első nem angol nyelvű alkotásként hódította el a legjobb film Oscar-díját.

A 2020-as évek: belső utazások és a történelmi emlékezet

A jelen évtized filmtermése a globális válságok és a digitális túlterheltség korában az elmélyülés, a morális felelősség és a csendes szembenézés felé fordult.

• Vezess helyettem (Doraibu mai kâ / Drive My Car, 2021, r. Hamagucsi Rjúszuke) — Murakami Haruki novellájának háromórás, meditatív adaptációja a gyász feldolgozásáról, a művészi alkotásról és az emberi megnyílásról egy piros Saab 900-asban.
• Tár (2022, r. Todd Field) — A hatalom, a klasszikus zenei elit és a modern eltörléskultúra kíméletlen, intellektuális boncolgatása Cate Blanchett zseniális alakításával.
• Oppenheimer (2023, r. Christopher Nolan) — A tudományos lángelme és az emberiség pusztulásának felelőssége: feszes lélektani és történelmi dráma, amely a dialógusokat tette meg a legnagyobb hatású fegyverré.
• Érdekvédelmi terület (The Zone of Interest, 2023, r. Jonathan Glazer) — A gonosz hétköznapiságának döbbenetes erejű ábrázolása, ahol a koncentrációs tábor fala mellett élő náci család idillje mögött a képből kizárt hangok idézik meg a felfoghatatlan borzalmat.

Műfaji utak a kánon mélyére

A legjobb filmek gazdag panorámája természetes kiindulópont a filmművészet alaposabb feltárásához. Ha egy-egy specifikus terület szabályaira és fejlődésére vagy kíváncsi, részletes műfaji kalauzaink segítenek a mélyebb elmerülésben:

• A fizikai veszély, a ritmus és a kaszkadőrmutatványok fejlődését az /akcio-filmek/ útmutató mutatja be.
• A nevetés természetét, az alműfajokat és az idő próbáját a /vigjatekok/ fejezet járja körül.
• A belső konfliktusok, bírósági tárgyalások és családi sorsok világában a /dramak/ kalauz ad támpontot.
• A rettegés pszichológiáját és a sokféle borzongást a /horror-filmek/ oldalon ismerheted meg.
• A szerelem klasszikus és keserédes arcait a /romantikus-filmek/ áttekintésünk összegzi.
• A hazai alkotások rendkívüli örökségét és nemzetközi sikereit a /magyarorszag/ cikkünk részletezi.

A hazai vetítések és a streaming elérhetőségek időzítésének hátteréről pedig a /film-premierek/ összefoglalóban tájékozódhatsz.